Egy másik posztban írtam arról, hogy néha érezzük a váltás igényét, de még dilemmázunk, merre tovább. Ma egy személyes történeten keresztül egy olyan helyzetről írok, amikor tudjuk mit akarunk, csak azt nem igazán, hogy hogyan.

Az első hullámvölgy

Évekkel ezelőtt történt, hogy egy növekvő csapatban Scrum Masterré váltam. Ne aggódj, ha nem érted ezt a szót, nekem is ismeretlen volt egészen 10 perccel azelőttig, hogy elvállaltam. 🙂 De erről majd máskor. Röviden: ez egy teamcoach jellegű szerep, aki IT csapatokat támogat abban, hogy akadálymentesen tudjanak dolgozni, és közben a csapat, a folyamatok és az emberek is jól legyenek. Egy szervezeti átalakulás elején csöppentem ebbe a pozícióba: mindenkinek minden új volt, nem volt egyszerű terep, de a jó csapatmunka iránti lelkesedésem és a rengeteg támogatás, amit kaptam lendületben tartott.

Egészen egy bizonyos pontig, amikor mégis beletört a bicskám egy szituációba, és egy darabig parkolópályára került ez a szerep. Később megváltoztak a körülmények, és újra felkértek erre a szerepre egy kis csapattal, amire örömmel igent mondtam, azzal a kéréssel, hogy előtte szeretnék egy pár alkalmas coaching folyamatban rész venni. Szerettem volna átgondolni, hogy hogyan tudok hatékony, és nem utolsósorban önmagam lenni ebben a szerepben. Ez volt az első élményem az egyéni coachinggal.

…és a kivezető út

A cél tehát tiszta volt: megtalálni a hangom egy szerepben, aminek a szakmai részéről már volt némi tapasztalatom. Most, évekkel később már tudom, hogy ez a 8 alkalom az erőforrásaim összegyűjtéséről szólt, amiből néhány felismerés határozottan megmaradt: a nehéz helyezetek kezelésére a humor és a bátorság tűntek a leginkább hozzám illő eszköznek (szerencsére előbbire jelentős nyitottság volt az adott közegben, utóbbi pedig nagyon jól jön, amikor nem IT-sként IT közegben időnként muszáj “hülyeségeket” kérdezni). Szintén nehéz volt megélnem, hogy Scrum Masterként néha ki kell mondani nehéz dolgokat, ami talán nem esik jól a másiknak. A coaching végére viszont valahogy felkerült vastag betűkkel a jegyzeteimbe, hogy “nem kell mindig népszerűnek lenni” – amire azóta is gyakran hasznos emlékeztetni magam.

Hogyan segített a coaching?

Ami miatt érdemesnek tartottam ezt megosztani, az egyrészt az, hogy milyen hosszútávon tud hatni a coaching. Ezért érzem fontosnak, hogy a folyamat ne érjen véget az utolsó ülés végével, hanem legyen egy párhónapos, féléves utánkövetés, hiszen ilyenkor körvonalazódik igazán, hogy mi tudott hosszútávon beépülni.

Másrészt a külső támogatás ereje miatt: előfordul, hogy a coach néha kellemetlen kérdéseket tesz fel, vagy elsőre nem igazán értjük. De egy pártatlan külső szemlélő tud olyan dolgokat kérdezni és visszajelezni, amitől az adott, látszólag nem működő (hisz máskülönben nem kértünk volna segítséget) puzzle szétesik, és helyette egy másik, jobban működőt tudunk összerakni.

A harmadik fontos dolog pedig az a felismerés, hogy néha, amikor nem érezzük jól magunkat egy szerepben, akkor nem biztos, hogy a szerep nem a miénk, talán csak meg kell benne találni a hangunkat.